kés webáruház logó

Összetett termék kereső:

Japán stílusú ×
Raktárkészlet
Ár
Penge Hossz
Teljes Hossz
Acél típus
Márkák
Árgarancia

Termékek

Gyártók

1 2 3 4 5 6

Japán katana kard

A japán kardoknak külön korszakai vannak, így a Japán középkor a Koto (kard) korszakba sorolandó. Japánban a középkorban nem hordhatott bárki fegyvert, ez a jog ugyanis a szamurájokat illette meg. Bár mellettük ott voltak a nindzsák is, mint fegyverhasználók.

A kardok előállítása Japánban meghatározott időszakokra oszlik:


    Jokotō (ősi kardok, i.sz. 900 körül)
    Kotō (régi kardok 900-1596 körül)

    A japán középkort 1185 és 1603 között határozták meg!:
    -Kamakura-kor (1185-1333)
    -Muromacsi-kor (1336-1573)
    -Azucsi Momojama-kor (1568-1603)

    Shintō (új kardok 1596-1780)
    Shinshintō (újabb kardok 1781-1876)
    Gendaitō (modern vagy kortárs kardok 1876-tól napjainkig)

A katana (vagy: ucsigatana) klasszikus japán kard, a szamurájok fő fegyvere, köznapi nevén a „szamurájkard”. A katanák közé minden olyan kard besorolható, melynek hosszúsága 100–103 cm között van. az igazán minőségi kardokat csak a legjobb kardmesterek készítették, hosszú hetek kitartó munkájával, számtalan rituáléval övezve. A kard készítésének tudománya apáról fiúra, mesterről tanítványra szállt. A régi mesterek kovácsolási titkait csak a 20. század végén sikerült megfejteni, hála a modern anyagvizsgálati módszereknek. A kardkészítő egy-egy kiváló munkája előtt és alatt is böjtölt, nem hált a feleségével, sőt, nő be sem tehette a lábát a műhelyébe. Amíg nem készült el a kard, addig csak az udvaron lévő tiszta vízben tisztálkodott a kovács, még télen is. A penge sokszori átlapolással, hajtogatással és folyamatos kalapálással készült. Kiindulási anyagként a tamahagane nevű anyagot használták. Ez nem más, mint vastartalmú homokból kiolvasztott vas és szennyező anyagok elegye. Kovácsolás közben a kiindulási anyagmennyiség alig egyharmadára csökkent az acél tömege, mire kard lett belőle, a többit (főként szennyeződést) kikalapálta belőle a kovács. A japán kard alapvetően kéttestű. A kemény külső réteg (kavagane) felel a keménységért és a vágóélért, míg a belső réteg (singane) a tartásért és a rugalmasságért. Amikor már készen volt az egész penge, akkor alakította ki a penge edzésvonalát (hamon), amelynek számos neve van, az edzésvonal alakjától függően. Ezt a penge élének és többi részének különböző sebességű hűtésével érte el, így ugyanis különböző anyagszerkezet alakult ki, amelyeknek a színe és egyéb tulajdonságai is különböztek a többitől. Ha kovácsolás közben kiderült egy pengéről, hogy hibás, akkor legjobb esetben is csak évek múlva vette elő azt a kardkészítő, hogy összetörje és újból felhasználja. A kard különböző részeit (penge, tok, markolat, markolatvédő) különböző mesterek készítették. A szamuráj rangját legszembetűnőbben a tok (szaja) és a markolatvédő (cuba) jelezte. A cuba mérete, vastagsága és mintázata végtelen variációban létezett. Markolatvédőt mind a kardkészítők (tosó), mind a fegyverkészítők (kacsuszi) gyártottak a 17. századig, ezután az aranyműveseké lett a fő szerep. Ez főként az egyre kifinomultabb és bonyolultabb díszítéseknek volt köszönhető. A cuba egyre inkább ékszerre kezdett hasonlítani, amit különleges ötvözetekből készítettek és vontak be. Kedvelt mintázat volt a természet, a szimbolikus ábrák, a vallás, a legendák és a mesebeli lények. Például a szarvas és a juharfa az őszt szimbolizálja, míg a daru és fenyőfa együtt a hosszú életet, csakúgy mint a daru és a teknős. A mitikus ábrázolások között a leggyakoribbak természetesen a sárkány és a főnix voltak. A markolatot (cuka) rájabőrrel vonták be a jobb, biztosabb fogás érdekében. A tokot (szaja) és a markolatvédőt (cuba) általában külön arra szakosodott mester készítette. A penge hossza általában 2 saku volt. (1 saku 30,3 cm) A katanát ritkán hordták magában, szinte elválaszthatatlan kiegészítője volt a vakizasi. A katana és vakizasi párosát daisónak hívják, ami magyarul „nagykicsi”, utalva a nagy és a kicsi pengére. A szamuráj a kardjától önszántából soha nem szabadult meg, és legfőképpen nem adta el, mert a lelke egy részét képezte. (A szamuráj kor vége felé ez az eszme is eltűnt, sok elszegényedett szamuráj adta el vagy adta zálogba a kardját.) Soha nem ért ujjal a pengéhez, főleg nem egy másik szamurájéhoz, mert egyrészt ez súlyos sértés, másrészt mert rozsdásodni kezdett tőle, és az ujjlenyomat nem szép dísz a csillogó pengén. Aki puszta kézzel hozzáért egy pengéhez, azt a kard gazdája rögtön megtorolhatta, akárcsak akkor, ha az átlépett a kard felett. Mind a mai napig alapvető illedelmesség, hogy nem lehelünk a pengére, nem fogjuk meg és nem lépünk át fölötte. A szamuráj mindig gondoskodott a kardjáról, tisztán tartotta, ápolta, hogy a benne lakó lélek szeressen benne lakni, ne hagyja el azt. A kacudzsinken (élő penge) kifejezés jól szemlélteti a szamurájnak a kardjához való viszonyát.

A wakizashi pengéje 30-60 cm hosszúságú. A katana hosszához közeli wakizasit ō-wakizashinak , a tantó hosszához közelebb eső wakizasit ko-wakizashinak nevezik . A wakizashi nem feltétlenül csak a katana kisebb változata ; különbözőképpen kovácsolhatók és eltérő keresztmetszetűek is lehetnek. A Wakizashi -t már a 15. vagy a 16. században használták. A wakizashit tartalék- vagy segédkardként használták; közelharcokhoz is használták, legyőzött ellenfél lefejezésére és néha seppuku elkövetésére is. A wakizashi a szamurájok által használható rövid kardok egyike volt, köztük a yoroi tōshi és a chisa-katana.

japán katana kard árak

forrás: Wikipédia